A gyerekekkel az a fő probléma, hogy hogyan éljünk velük együtt. A felnőtt a probléma a gyereknevelésben, nem a gyerek. Egy jóérzésű, kiegyensúlyozott felnőtt, akinek a szívében szeretet és türelem van, valószínűleg a legjobb terápia a gyerek számára.

A gyerekek felnevelése során a legfőbb szempont az, hogy hogyan neveljük őket anélkül, hogy megtörnénk őket. Úgy kellene nevelnünk, hogy ne kelljen kontrollálnunk őt, hogy mindig teljes mértékben a maga ura legyen. Ettől függ a jó magatartása, egészsége, épelméjűsége.

A gyerekek nem kutyák. Nem lehet őket úgy idomítani, mint a kutyákat. Nem kontrollálandó tárgyak. A gyerekek – és ezt ne hagyjuk figyelmen kívül – ugyanúgy emberek. A gyerek nem egy különös állatfaj, amely különbözik az embertől. A gyerek olyan ember, aki még nem érte el a teljes fejlettségét.

Minden szabály, amely az emberek viselkedésére vonatkozik, vonatkozik a gyerekekre is.

Önnek hogy tetszene, ha ráncigálnák, vonszolnák, utasítgatnák, és mindig meggátolnák abban, amit éppen csinálni akar? Tiltakozna ellene. A gyerek csak azért „nem” tiltakozik, mert kicsi. Ha valaki önt, a felnőttet olyan parancsolgatással, következetlenséggel és tiszteletlenséggel kezelné, mint amiben egy átlagos gyereknek része van, akkor alaposan ellátná az illető baját. A gyerek csak azért nem vág vissza, mert nem elég nagy. Ehelyett összesározza az ön padlóját, megzavarja önt szunyókálás közben, és tönkreteszi az otthon békéjét. Ha a jogai megegyeznének az ön jogaival, akkor nem folyamodna ilyen „bosszúhoz”. Ez a „bosszú” megszokott viselkedés a gyerekeknél.

Az öndeterminizmus a lét olyan állapota, amikor az egyént saját döntésének megfelelően képes vagy nem képes kontrollálni a környezete. Ebben az állapotban az egyén bizonyossággal rendelkezik arról, hogy kontrollálja az anyagi univerzumot és más embereket.

Egy gyereknek joga van az öndeterminizmusához. Ön azt mondja, hogy ha nem tartják őt vissza attól, hogy magára rántson dolgokat, vagy kiszaladjon az útra, stb., stb., akkor meg fog sérülni. Mit tesz ön, a felnőtt, amivel azt okozza, hogy a gyereknek olyan helyiségekben vagy környezetben kell élnie, ahol megsérülhet? Az ön hibája, ha összetör dolgokat, nem az övé.

Egy gyermek kedvessége és szeretete csak addig tart, amíg gyakorolhatja saját öndeterminizmusát. Ha ezt ön megtöri, akkor bizonyos fokig az életét töri meg.

Két ok van csupán, amiért egy gyerek önálló döntési jogát meg kell szakítani: környezetének törékenysége és veszélyessége, illetve ön. Mert függetlenül attól, hogy ön mit gondol, ön a gyermeken törleszti azt, amit ön ellen követtek el.

Két utat választhat. Adjon cselekvési szabadságot a gyereknek egy olyan környezetben, amelyben nem tehet kárt, és amely neki sem okozhat súlyos kárt, és nem korlátozza őt nagyon térben és időben. És Szcientológia szolgáltatásokkal képes annyira eltávolítani a saját aberrációit (a racionális gondolkodástól vagy viselkedéstől való eltéréseit), hogy a türelme kiegyenlítse vagy meghaladja a gyereknek az azzal kapcsolatos neveltetésbeli hiányosságait, hogy hogyan tegyen az ön kedvére.

Ha valamit odaad egy gyereknek, akkor az az övé. Már nem az öné. A ruháknak, a játékoknak, a szobának, amelyeket neki adtak, az ő kizárólagos kontrollja alatt kell maradniuk. Így aztán elszakítja az ingét, tönkreteszi az ágyát, elrontja a tűzoltóautóját. Mindez nem tartozik önre. Hogy tetszene önnek, ha valaki karácsonyi ajándékot adna önnek, utána pedig nap mint nap megmondaná, hogy mit csináljon vele, és még meg is büntetné önt, ha nem úgy vigyázna rá, ahogy az ajándékozó gondolja? Tönkretenné az ajándékozót, és összetörné az ajándékot. Nagyon jól tudja, hogy ezt tenné. Amikor ön teszi ezt egy gyerekkel, ő az ön idegeit teszi tönkre. Ez bosszú. A gyerek sír. Nyaggatja önt. Tönkreteszi az ön dolgait. „Véletlenül” kiönti a tejét. És szándékosan teszi tönkre azt a holmiját, amellyel kapcsolatban oly gyakran figyelmeztetik. Miért? Mert a saját öndeterminizmusáért harcol, a saját jogáért, hogy birtokoljon, és éreztesse befolyását a környezetével. Ez a „tulajdon” egy újabb eszköz, amellyel őt kontrollálni lehet. Ezért mind a tulajdon, mind a kontrolláló személy ellen harcolnia kell.

Kétségtelen, hogy néhány ember olyan gyenge nevelésben részesült, hogy azt gondolja, a kontroll a non plus ultra a gyereknevelésben. Amennyiben uralkodni akar a gyereke fölött, egyszerűen törje be őt, le a teljes apátia szintjére, és máris olyan engedelmes lesz, mint bármely hipnotizált félkegyelmű. Ha tudni akarja, hogy hogyan kontrollálhatja a gyermekét, vegyen egy kutyaidomítással foglalkozó könyvet, nevezze el a gyerekét „Rex”-nek, idomítsa be először a „hozd vissza!”, majd az „ülj!” vezényszóra, majd arra, hogy ugasson, ha enni akar. Idomíthatja így a gyerekét. Persze hogy megteheti. Az azonban az ön pechje lesz, ha a gyerek vérszomjassá válik.

Persze elég nehéz dolga lesz közben. Ő ugyanis egy emberi lény. Ez kemény lesz, mert az ember csak azért vált a vadak királyává, mert mint fajt sohasem lehetett legyőzni. Nem esik olyan könnyen szófogadó apátiába, mint a kutyák. Az emberek birtokolják a kutyákat, mert az emberek öndetermináltak, a kutyák viszont nem.

Annak oka, hogy az emberek miért kezdték el összekeverni a gyerekeket és a kutyákat, és miért kezdték el erőszakkal nevelni a gyerekeket, a pszichológia területén található. A pszichológus ilyen „elvek” alapján működött:

„Az Ember gonosz.”

„Az Embert társas állattá kell idomítani .”

„Az Embernek alkalmazkodnia kell a környezetéhez.”

Mivel ezek a feltevések nem igazak, a pszichológia nem működik. Ha látott már valaha roncsot, akkor egy hivatásos pszichológus gyermeke az. Ha figyelmünket a körülöttünk lévő világra irányítjuk, nem pedig valaki más tankönyveinek elolvasása után kiötlött újabb tankönyvekre, meg fogjuk látni, mennyire hamisak ezek a feltevések.

A valóság teljesen ellentétes a korábbi hiedelmekkel.

Az igazság ebben az irányban található:

Az Ember alapvetően jó.

Csak súlyos aberrálással lehet gonosszá tenni. A szigorú nevelés arra készteti, hogy megszűnjön társas lénynek lenni.

Ahhoz, hogy épeszű maradjon, az Embernek meg kell őriznie a személyes képességét arra, hogy környezetét önmagához igazítsa.

Az ember olyan mértékben racionális, és olyan mértékben van biztonságban, amennyire öndeterminált.

A gyerek felnevelése során el kell kerülnünk, hogy társas lénnyé „idomítsuk” őt. Kezdetben a gyermeke sokkal barátságosabb és kiegyensúlyozottabb, mint ön. De az, ahogyan bánnak vele, viszonylag rövid időn belül annyira korlátozza, hogy fellázad. Ez a lázadás egész addig fokozódhat, amíg végül rettegés lesz az élet a környezetében. Zajongani fog, tapintatlan lesz, nemtörődöm a holmijaival, és piszkos – röviden, bármi, ami csak idegesíti önt. Csak idomítsa, kontrollálja, és el fogja veszíteni a szeretetét. Azt a gyermeket, akit kontrollálni és birtokolni akar, örökre elveszíti.

Engedje meg egy gyereknek, hogy az ölébe üljön! Ott fog üldögélni, elégedetten. Aztán ölelje át, és kényszerítse, hogy ott maradjon! Tegye ezt annak ellenére, hogy nem is próbált elmenni! Abban a pillanatban elkezd ficánkolni. Küzdeni fog, hogy kiszabaduljon. Dühös lesz. Sírni fog. Emlékezzen csak vissza: a gyerek boldog volt, mielőtt ön elkezdte marasztalni.

Az erőfeszítések, amelyeket ennek a gyereknek az átalakítására, idomítására, irányítására tesz, általában pontosan olyan hatással lesznek rá, mint amikor ön az ölében próbálja őt tartani.

A gyereknek szüksége van a szülei támogatására túlélésének számos vonatkozásában. Ám ha a szülők egyúttal keményen gátolják is a saját életével kapcsolatos döntéseiben, akkor óriási probléma elé állítják, ami rengeteg aggodalmat okozhat neki.

Természetesen nem lesz könnyű dolga, ha a gyerekét már idomította, irányította, parancsolgatott neki, vagy megtagadta tőle a tulajdonát. Ön menet közben változtat taktikát! Megpróbálja megadni neki a szabadságát. Ő viszont már olyan gyanakvó önnel szemben, hogy iszonyatosan nehezére fog esni az átállás. Az átmeneti időszak borzalmas lesz. Ám végül rendszerető, jól nevelt, barátságos gyereke lesz, aki tekintettel lesz önre, és ami nagyon fontos az ön számára: olyan gyereke, aki szereti önt.

Az a gyerek, akit kényszerítenek, terelnek, kezelnek és irányítanak, egy kínzó aggodalom posztulátumával rendelkezik. A szülei túlélést támogató entitások. Élelmet, ruházatot, védelmet és szeretetet jelentenek. Ez azt jelenti, hogy ő a közelükben akar lenni. Természetesen szeretni akarja őket, hiszen a gyermekük.

Másfelől viszont a szülei túlélésellenes entitások is. A gyerek egész lénye és élete attól függ, hogy mennyire van joga ahhoz, hogy önmaga döntsön a cselekedeteiről, a tulajdonáról és a testéről. A szülők ezt a jogot abból a hibás megfontolásból igyekeznek elvenni tőle, hogy a gyerek egy idióta, aki nem tanul, ha nem „kontrollálják”. Ezért a gyereknek egy ellenségtől kell távol tartania magát, egy ellenséggel kell küzdenie, egy ellenséget kell bosszantania és zaklatnia.

És itt az aggodalma: „Nagyon szeretem őket. Szükségem is van rájuk. De gátolják a képességeimet, az értelmemet és a lehetőségeimet az életben. Mit tegyek a szüleimmel? Se velük, se nélkülük nem tudok élni. Ó, jaj, ó, jaj!” Ott ül, és ezen a problémán töpreng. És ez a probléma, ez az aggodalom nagyjából tizennyolc évig elkíséri. És félig tönkre fogja tenni az életét.

A gyerek szabadsága az ön számára is szabadságot jelent. Ha a gyerek tulajdonát a sorsára hagyjuk, akkor a gyerek tulajdona végül biztonságban lesz.

Micsoda hatalmas akaraterőt követel meg a szülő részéről az, hogy ne árassza el a gyereket állandóan utasítások özönével! Micsoda kín látni, amint a gyerek tulajdontárgyai tönkremennek! Milyen idegtépő lemondani arról, hogy rendelkezzünk az ideje és a tere felett!

Pedig, ha egészséges, boldog, gondos, gyönyörű és értelmes gyermeket akarunk, meg kell tennünk ezt!